( Silver Szemszöge )
Nem volt kedvem suliba menni. Fárasztó volt a hétvége és nagyon hosszú. Pihenni akartam és nem a tanárok oktató szavait hallgatni vagy épp a diákok jajveszékelését. Nem tudom elképzelni hogy egyesek hogy képesek az egész napot tanulással tölteni. Megőrülnék...ez egészen biztos. Az unalom ölne meg. De szerencsére engem ez a veszély nem fenyeget. Hálóingben flangáltam a házban, egyenesen a konyha felé tartva míg Nick még mindig a hálószobámban aludt, amikor megszólalt a csengő. Sietős léptekkel igyekeztem ajtót nyitni abban a reményben hogy a pizzafutár vár a másik oldalon, de helyette a szüleim megrovó tekintetébe ütköztem.
- Silver, az iskolában lenne a helyed. - kezdte rögtön anyu mint mindig, a szokásos vékony, idegeket tépő hangján.
- Nem azért fizetem az iskolát, hogy ne járj be. - kontrázott rá apa is.
- Én....beteg vagyok. - próbáltam magam kimenteni és még egy hihető köhögést is sikerült előadnom, nem hiába jó színésznő lenne belőlem, ahányszor már átvertem a szüleimet, elég tapasztalatom is van ezen a téren.
- Miért nem mindjárt ezzel kezdted. - lépetek be az ajtón és míg apa a kanapén foglalt helyet, addig anyám máris a konyhába sietett hogy levest főzzön nekem.
- Nem kell anyu. Ne fáradj ezzel. Inkább mondjátok miért jöttetek. - kértem őket kedvesen és én is helyet foglaltam a kanapén.
- Aggódunk érted kicsim. - hagyta annyiban a dolgot anyu és csatlakozott hozzánk a kanapén, pont kettejük közé kerültem. Ebből pedig tudtam hogy semmi jó nem sülhet ki.
- De miért? Jól vagyok. - mosolyodtam el.
- Tudjuk hogy azzal a senki házival töltöd az időd. Szégyen hogy egy ilyen fiú udvarol neked. Utca zenész....semmi több. - mondta lekezelően anyám, szokásához híven.
- Kérlek, ne kezdjük ezt előről. A múlt heti vacsorán....inkább miattatok szégyelltem magam. Nick-et sértegettétek és amilyen lenézőek voltatok vele, elfogadhatatlan. Nem utca zenész, rengeteg felkérést kap és hamarosan nagy koncertet ad. - magyaráztam eltökélten.
- A zenészek mind semmirekellők. A kétkezi munkát hírből sem ismerik. - csapott apám az asztalra s ebben a pillanatban lépett ki Nick a szobámból felöltözve, egyenesen megállva előttem és a szüleim előtt.
- Tényleg? Mintha önök nagyon tudnák, hogy mi is az a kétkezi munka. Egy kiöregedett modell aki hozzá ment egy milliomoshoz, aki örökölte a vagyonát. Engem ne ilyen emberek ítéljenek meg. Az egyetlen jó dolog ami önökhöz köthető az Silver. - kelt ki magából ezzel vérig sértve a szüleimet.
- Na ide figyeljen fiatalember....- állt talpra apa hogy szónokolni kezdjen, de Nick belé fojtotta a szót.
- Nem! Maga figyeljen.....nem érdekel a véleménye sem a felesége megvetése.....nekem csak az számít hogy mit gondol Silver. És ameddig ő úgy nem dönt, addig nem tűnök el az életéből. Lehet hogy csak egy egyszerű srác vagyok aki nem érdemli meg a lányukat.....de nem maguk fogják ezt eldönteni hanem ő. Csakis ő. - beszélt mind végig állva apám tekintetét én pedig szóhoz sem jutottam, egyrészt a kialakult helyzet miatt, másrészt azért mert még soha nem hallottam így beszélni és mindennél jobban esett az amiket rólam mondott.
- Nick kérlek...nyugodj meg. - léptem elé, egyik kezem a mellkasára simítva hogy így csitítsam.
- Azt hiszem jobb ha....most elmentek. - néztem a szüleim felé is, mind hármójuknak címezve a szavaimat.
- És gondolkodjatok el azon ami most is történt. - gyűltek könnyek a szememben a vitára utalva.
- Ha őt bántjátok azzal engem bántotok és ez fordítva is így van. - kapkodtam már a levegőt mert annyira felzaklattak.
- Mindenki menjen el....most azonnal. - keltem ki magamból.
- Mind hárman. Most. - nyitottam ki előttük az ajtót. Nem ellenkeztek, egy hang nélkül hagyták el egymás után a lakásom, én pedig hangos csapódással vágtam be mögöttük az ajtót. Szeretem őket de néha már az őrületbe kergetnek....
